A polémia a new yorki Népszavában kezdődött, amikor Bartus László főszerkesztő ”A Bajnai-jelenség” című jegyzetében szólalt fel (többek között) a magyarországi katolikus egyház pártpolitikai szerepvállalása ellen:

Magyarország jövője attól függ, meg tud-e szabadulni attól, hogy a római katolikus egyház befolyása érvényesüljön a közéletben, hogy a katolikus egyház a jobboldali pártok segítségével ostrom alatt tudja tartani a demokráciát, a parlamentarizmust, a polgári szabadságot. Nem lehet másképp megszabadulni, soha nem lesz nyugalom, béke és szabadság, amíg Magyarországon a katolikus egyházat ki nem irtják a közhatalomból. A fejszét a fa gyökerére kell vetni, a magyar nép jövője azon múlik, hogy ki tudja-e irtani a katolicizmust a politikai életből és az államhatalomból. Orbán ellen egy radikális katolikusellenes pártot kellene alapítani, amely minden erejével pusztítja a katolicizmust a közéletből”–irta Bartus László.

Vannak komoly fenntartásaim az ilyen színtű polémikus fogalmazással kapcsolatban és mindenképpen leegyszerűsítés lenne azt állítani, hogy csak a katolikus egyház próbálja befolyásolni a magyar közéletet, miközben tudjuk, hogy egyes református vezetők bizony nem csak a közéleti rivaldafényhez kerültek közel, hanem a szélsőjobboldalhoz is. Jó példa erre a MIÉP-es ifj. Hegedűs Lóránt református lelkész, aki budapesti templomában látta vendégül David Irving hírhedt (és leszerepelt) brit holokausz-tagadót. Ráadásul az osztrák-magyar monarchia bukása után és a Horthy-rendszer első éveiben éppen a katolikus egyházat nézték elég sokan gyanakvó szemekkel, hiszen szerintük idegen erőkhöz – azaz, a római katolikus habsburgokhoz – gravitált és nem az új Magyar Királysághoz, melyben prominens szerepet játszottak református grófok, arisztokrata családok és protestáns politikusok.

De ahelyett, hogy Stumpf András értelmes választ írt volna Bartus László cikkére, vagy egyszerűen jelezte volna, hogy sértőnek, illetve helytelennek találja az AN főszerkesztő mondandóját, a Heti Válasz munkatársa egy “Zsidóellenes pártot!” felkiáltással ellátott cikkben, módosított változatban közölte le a Népszava írásának egy részét, melyben egyszerűen “zsidóval” helyettesítette a katolikus egyház fogalmat. Ezzel feltehetően Stumpf azt kívánta bizonyítani, hogy milyen elemi felháborodás tört volna ki akkor, ha Bartus a zsidókról írja azt, ami megjelent a katolikus egyházról. “Soha nem lesz nyugalom, béke és szabadság, amíg Magyarországon a zsidókat ki nem irtják a közhatalomból”–jegyezte Stumpf András a Heti Válaszban.

“A célom csupán az, hogy mindenki számára egyértelmű legyen, echte náci szöveggel van dolgunk. Természetesen sem katolikusellenes, sem zsidóellenes pártra nincs semmilyen szüksége az országnak. A tavaly Kertész Ákos magyarellenes, rasszista cikkét közlő Bartus mostani szellemi csúcsteljesítményéből sugárzó náci gyűlöletre sincs. Remélem, a magát a magyar baloldal emigráns zászlóvivőjeként feltüntető Bartussal az általa szeretettek semmilyen szellemi közösséget nem vállalnak sem most, sem a jövőben”–írta Stumpf a Népszavában megjelent cikkről.  

Amikor a zsidók a hatalomból való kiírtásáról ír - még akkor is ha ezzel csupán sokkolni próbálja olvasóit - Stumpf András lehetne egy kicstt érzékenyebb Magyarország tragikus legújabbkori történelmére, melyben 600 ezer magyar zsidót mészároltak le származásuk miatt. A valóság az – és ezt Stumpf András is tudhatja -, hogy Magyarországon egyedül a zsidók ellen indítottak szisztematikus, tömeges, származási alapú, a hatalom által levezényelt gyilkos gyűlöletkampányt, melynek horrorisztikus eredményét elsősorban Auschwitz-Birkenau-ban találhatjuk. Katolikus magyarok is szenvedtek az ország legújabbkori történelmében, intézményeik felszámolásával, kirekesztéssel és megkülönböztetéssel kezdte regnálását Rákosi Mátyás és sztálinista állampártja, de származási alapon nem gyilkoltak, vagy toloncoltak ki katolikusokat.

Ezen felül Bartus László nem “a katolikusokról” mint demográfiai csoportról írja azt, hogy ki kéne irtani őket a közhatalomból, hanem maga az egyházat, mint intézményt támadja. Tehát a támadás nem katolikus vallású állampolgárok, emberek ellen szólt, hanem az AN főszerkesztője egy bejegyzett szervezet ellen emelte fel hangját. Stumpf a balliberális oldal állítólagos kettős mércéjére kívánt rámutatni, csakhogy ezt egy csúsztatással, egy hamis hasonlatra épülő cikkel próbálta ecsetelni.

Lehet, hogy Stumpf András valóban offenzívnek találta Bartus László írását, hiszen a fiatal újságíró a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen diplomázott 2004-ben, esetleg úgy érezte, hogy saját katolikus hitét, vagy identitását támadta az Amerikai Népszava. Csakhogy hívő katolikusként – amennyiben Stumpf valóban annak tartja magát – a Jézus tanításaival megegyező válasz biztosan nem az, hogy egy sokat szenvedett kisebbségre való durva hivatkozással  - e kisebbség ismételt célponkét való megjelölésével – próbáljuk sokkolni olvasóinkat. 

Egyetemi munkámon kívül egy nagy, belvárosi ottawai római katolikus egyháznak is dolgozom, mely naponta több mint 150 rászorulónak nyújt vacsorát, napközben pedig az elszegényedett és sokszor bántalmazott nőknek biztosít menedéket. Naponta találkozunk olyanokkal akik ugyan élnek egyházközségünk által nyújtott karitatív szolgáltatásokkal, de nem mindig szalonképes mondatokkal osztják meg velünk véleményüket maga az egyházról, vagy a katolicizmusról. Erre nem az a válasz, hogy sértődötten védekezünk, hanem folytatjuk munkánkat és tevékenységünkön keresztül változtatjuk meg az egyház időnként negatív imázsát.

Stumpf András esetével kapcsolatban, joggal várhatunk többet egy olyan újságírótól, aki éppen a héten nyerte el a Junior Prima Díjat egy, a Friderikusz Sándort is magába foglaló zsüritől.

A háború megindulásakor, – amikor a villámgyőzelmek néhány napon belül bekövetkeztek, már a második napon nyilvánvalóvá vált, hogy Izrael legyőzi az ellene fordult arab hadseregeket,- már jóformán az emberek 90%-nak a szimpátiája Izrael oldalán volt. Bár a hivatalos propaganda, – különösen a szovjet, – egyoldalúan az arab oldalt támogatta, de mindenki tudta, hogy az agressziót az arabok és Nasszer követte el és Izrael önvédelemből, a halálos veszedelemből igyekezett kiszabadulni. Azon kívül, eddig a zsidókról az volt elterjedve, hogy kereskedők, puhány emberek, és amikor azok most ilyen keményen és katonai fellépéssel, szinte a német katonai gépezethez hasonlóan vették át a villámháború taktikáját, csodálattal szemlélték az emberek, még azok is, akik nem egészen értették, hogy pontosan miről is van szó.

Ezt tapasztaltam például Solymáron, ahol a Svábok közismerten antiszemiták voltak. Én akkoriban, mint beosztott kistisztviselő a Solymári műanyagipari vállalatnál dolgoztam, ami akkoriban legalább ezer embert foglalkoztatott három műszakban. Ezekben a napokban szinte nem volt olyan ember az üzemben, aki ne Izrael győzelméért szurkolt volna. Például amikor benyitottam egy műhelybe, ahol éppen tízóraira összecsődült emberek ültek a padokon, az egyik sváb művezető tartott előadást a „sin bétről” azaz az Izraeli titkosszolgálatról.

„Ez a titkos szolgálat olyan jól működött és olyan jó felderítése volt, hogy a levegőben levő egyiptomi pilótákat név szerint szólították és bemondták, hogy hány gyereke van, és hogy kapatultáljon a gépből, mert a repülőteret lebombázták, és Őt meg akarják menteni. Mondhatnám Nektek fiuk, hogy a Gestapo az ipari tanuló lehetne ezekhez képest.”

Persze a háború kitörésének a másod vagy harmadnapján már többen is felkerestek és a véleményemről érdeklődtek. Tisztában voltam azzal, hogy ezek közül, bár valóban voltak olyanok is, akik csak a véleményemet akarták hallani erről a jelentős eseményről, de olyan is, aki az államvédelmisek számára vinné az információt, amit aztán a dossziémba el lehet majd helyezni. Mert persze az határozta meg mindig, hogy kit hogyan ítélnek meg, hogy milyen állást foglal el egy olyan kérdésben, amire a szovjetunió, no meg a magyar kormány is úgy reagált, hogy megszakította diplomáciai kapcsolatát Izraellel.

Bár az utóbbi években igen visszahúzódtam, különösen röviddel a szabadulásom után történt besúgás után, (amikor is egy rám állított „kolléga” miatt behívattak egy „barátságos beszélgetésre” a Fő utcába), de most úgy döntöttem, hogy ez egy olyan jellegű kérdés volt, amikor az ember az önmagára kényszerített öncenzúrát muszáj feloldania, mert az gombócként az ember torkában már fuldoklásra kényszeríti. Szóval azt mondtam magamnak, hogy a káderlapom nekem már ennél rosszabb nem lehet, és jobb, ha nyilvánosan is kijelentem álláspontomat, mert előbb-utóbb valahol úgyis elszólóm magamat.

Kifejtettem, hogy nézetem szerint Izrael igenis önvédelmi háborút folytat és Izraelnek van igaza, mert már csak akkor nyomta meg a hadigépezetet, miután már Nasszer tankjai is felvonultak a határon. Persze voltak olyanok, akik elítélték Izraelt, mint agresszort, mint például egyik ismerősöm is, aki szintén partizán volt 44-ben. Mondtam neki, ha példának okáért 44-ban négy nyilas pártszolgálatos kísér géppisztollyal ötven zsidót a Duna parton, ismert szándékkal, és esetleg van négy fasza gyerek a zsidók közül, akik azt gondolják, hogy úgyis elpusztulunk néhány perc múlva, nekiugranak a nyilasoknak, és kicsavarják a géppisztolyt a kezükből és belelövik a nyilasokat a Dunába, akkor ki az agresszor? A kisnyilasok, vagy a négy tökös zsidó srác?

Az ismerős persze azt mondta, hogy nem lehet így feltenni a kérdést, rosszul közelítem meg a dolgokat. Mondtam, én így teszem fel. Ami fasizmus volt 1944-ben, amikor az auschwitzi kemencékbe vitték a zsidókat, az 1967-ben, amikor a tengerbe akarják őket beszorítani, szintén az, és hogy most nem gyáva zsidókkal állnak szemben, hanem olyanokkal, akik az életükért harcolnak, azt csak üdvözölni lehet, hogy ilyen módón változott meg egy kis népnek az önvédelmi reflexe.

Persze igen sok józan gondolkodású is volt a partizán társak között. Az egyik, pl. akit a minisztériumi munkahelyén felkerestek azzal, hogy mint régi munkásmozgalmi ember jó példával járhatna elöl, ha Ö lenne az első felajánló, aki az „áldozatul esett arabok” számára önkéntesen felajánlana egy nagyobb összeget.

„Készséggel,” mondta. „Mi lenne, ha egy havi fizetésemet ajánlanám fel?”

„Óriási” örvendezett a felszólító.

„Viszont szeretnék egy záradékot írni hozzá, hogy mit kívánok ezért.”

„És mi lenne az?”

„Hogy ezt az összeget, én, mint régi partizán, felajánlom Egyiptomba, a Nasszer által kivégzett kommunisták özvegyei és árvái javára. „

Abban a pillanatban a gyűjtés leállt, miután igen sok helyen hasonlóak voltak a reagálások.

De életem egyik legmegrázóbb epizódja 1973-ban történt, három hónappal a Yom Kipurri háború kitörése előtt. A reggeli órákban munkahelyemre utazva felszálltam a 6-os villamosra. A villamoson egy magam korabeli, bőrkabátos, kackiás bajuszú férfi állt egy barátjával, akivel hangos beszélgetésbe kezdtek. A beszélgetésre azonnal felfigyeltem, mert sajátos témát ütöttek meg.

„Hát édes komám, tudod, a gyerek elvégezte a katonai iskolát és itt már teljesített szolgálatot a légierőnél, pilóta és egy különleges, speciális kiképzésen van, Moszkvában, két évre. Nem régen látogattam meg Őt, és rengeteg arab katona és pilóta kiképzése folyik az iskolákban és most jött el az idő, amikor a zsidó kérdést végképpen el fogják intézni. Mert meg kell neked mondanom, komám, hogy a történelem folyamán annak idején Titusz óriási hibát követett el Jeruzsálem elfoglalása és a templom lerombolása után, hogy nem az eredeti tervet hajtotta végre, a zsidók fizikai megsemmisítését, hanem a világban való szétszórását. A Hitler sem teljesítette a hozzá fűzött reményeket, mert nem csinált teljes tabula rázát, és meg kell mondani, hogy én voltam kint ebben az időben a fronton, és a Wermacht sem úgy teljesítette a feladatát, ahogy kellett volna. Az egyedüli igazi katonák ebben a háborúban az SS-ek voltak.”

Ez a beszélgetés rendkívüli hangerővel zajlott le, és én azt láttam, hogy az egész villamos dermedt csendben hallgatja, senki sem mer egy szót sem szólni. Énrajtam átvillant az, hogy itt nem egyszerűen arról van szó, hogy ez a párt vagy a magyar kormány hivatalos Izrael elleni politikája, hanem kifejezetten büntetőjogilag is üldözendő antiszemita uszításnak vagyok tanúja.

Felvillant előttem a kép, amikor 1944 nyarán utaztam a miskolci villamoson, a német megszállás alatt, amikor a németek fiatal magyar suhancokat toboroztak az SS kötelékébe. Miskolcon is láttam már ilyen fiatalokat, akiknek a civil ruháján már ott volt a piros alapon a két villámszerű S-betű, a német SS-ek jelzése, akik italos állapotban randalíroztak, és zsidóztak, és belekötöttek emberekbe. Ezen a napon találkoztam egy ilyen fiúval a villamoson, és amikor elkezdett hőbörögni, hogy „Zsidóvérben fogok fürdeni”, az egyik megállóban dühömben megfogtam és a villamosról lerúgtam. Tettem ezt akkor, amikor az életem veszélyben forgott, mert illegalitásban voltam, de megtehettem, mert a zsebemben fegyver volt. 1944-ben meg mertem engedni magamnak azt a luxust, hogy egy fasisztát, egy szélsőséges antiszemitát lerúgjak a villamosról. Most viszont azt éreztem, hogy a szocializmusban, ahol büntetőjogilag elitélendő és erre vonatkozó törvények is vannak, én, Kopácsi Sándor nem tehetem azt, hogy beleszóljak, mert én, Kopácsi Sándor, ha bevisznek, mint ellenforradalmárt, én húzom a rövidebbet. Mert én lettem az az állampolgár, aki bármit csinál, abból csak kára lesz.

Fizikai rosszullét környékezett, amikor leszálltam a villamosról, és miután hazamentem, szinte zokogva meséltem el az esetet a feleségemnek. És ekkor mondtam azt a felségemnek, hogy ebből az országból el kell mennünk. Érdekes módón nem akkor telt be a pohár, amikor engem bántottak, vagy mellőztek, nem adták meg azt, ami nekem jár. Gondoltam, hogy ezzel még valahogy el lehet vegetálni, de ez az incidens rávilágított arra, hogy én itt egy ötöd rendű állampolgár sem vagyok, akit meg lehet verni akármikor, mindenképpen őneki van vége, és ö húzza a rövidebbet.

Ez volt az, amire azt mondtam a feleségemnek, hogy talán ez a magyar sors, talán szörnyű, de így igaz, a Himnusz szavaival: „Szertenézett, és nem lelé honját a hazában.”

“A helyzet az, hogy a zsidók túlreprezentáltak bizonyos kulcsonfontosságú szakmákban és ez azt eredményezi, hogy Amerika palesztin, arab és iszlám ellenessé vált”–írja Singh.

A Centre for Israel and Jewish Affairs (CIJA) szerint a South Asian Link-ben megjelent cikk tele van összeesküvési elméletekkel és olyan kijelentést tartalmaz, melyek mélyen sértik a zsidóságot és Izraelt. “Elítéljük ezt a gyűlölettel átítatott publicisztikát és felszólítjuk a Linket, hogy azonnal távolítsák el a cikket az internetről, vonják vissza annak tartalmát és kérjenek elnézést”–mondta David Koschitzky, a CIJA elnöke.

Paul Dhillon, a South Asian Link főszerkesztője jelezte, hogy bár nem értenek egyet Singh álláspontjával, rendszeresen ír a vancouveri lapnak. “Van amikor egy közíró kissé túlfűtött írásokat publikál”–jelezte Dhillon. A főszerkesztő azt is elmondta, hogy szerinte Izrael “mindenképpen legitim állam” és, hogy ez képzi a South Asian Link hivatalos álláspontját ebben a kérdésben. Dhillon hetilapja összesen 40 ezer olvasóval rendelkezik.

“Singh írása a történelemből ismert antiszemita vádakkal áll elő és úgy mutatja be a zsidóságot, mintha kapzsi lenne, vagy mintha valamilyen betegséghez lenne köthető. És ezekkel a vádakkal a világ egyetlen zsidó állama és annak támogatói ellen indítanak támadást. A szóban forgó kanadai lap az anti-cionizmus és az antiszemitizmus dermesztő összefüggéséről tett tanubizonyságot”–mondta Koschitzky.

Carney szerint idén összesen 2 százalékos gazdasági növekedéssel számolhatunk Kanadában, míg ez a szám 2,8 százaékra emelkedhet 2013-ban. 2011-ben a kanadai gazdaság teljesítménye (2,4 százalék) felülmúlta a nemzeti bank várakozásait.

Egy komoly gond viszont mindenképpen akadhat az elkövetkező hónapok során. A rendkívül alacsony kamatok és hitelek azt jelentik,  hogy sokan jelentős kölcsönöket vettek fel magánházak vásárlásához. Amennyiben növekszik a munkanélküliek száma, vagy ha esnek az ingatlanárak, sokan egyik napról a másikra nehéz anyagi helyzetben találhatják magukat. 2011 decemberében 7,5 százalékon állt a munkanélküliség Ontario-ban, Kanada legnépesebb tartományában. Ezzen szemben Québec tartományban 8,7 százalékra emelkedett a munkanélküliek aránya. Newfoundland és Labrador tartományban pedig 12,8 százalékos munkanélküli rátával számolnak.

A Bank of Canada szerint az  Egyesült Államokban is 2,0 százalékos növekedésre számíthatnak idén, mely jobb prognózis mint az ősszel előrejelzett 1,7 százalékos szint.

Ugyanakkor Jim Flaherty, Kanada pénzügyminisztere szerint az EU által ígért 200 milliárd dollár – melyet a Nemzetközi Valutaalapba pumpálnának – nem lesz  elég az eurózónás krízis megoldásához és mielőtt másoktól várnának pénzt az európaiak, ideje lenne jelezniük, hogy komolyan és elszántan kívánják leküzdeni a mostani válságot.

“Nem az IMF feladata, hogy a világ gazdag országait segítse és az európai államok nagy része mindenképpen ebbe a kategóriába tartozik”–mondta a kanadai pénzügyminiszter Gatineauban. Kanada várhatóan azt fogja szorgalmazni a legközelebbi G-20 csúcson, hogy Európa csak nagyon szigorú feltételek mellett kaphasson az IMF-től bármilyen támogatást.

„Szovjet gyártmányú fegyvereket láttam” – feleltem.

„Nem erre gondoltam. Nyugati gyártmányú fegyvert látott-e?”

„Igen. Német Mauser pisztolyokat.”

„Helyben vagyunk. Hol látta, kiknél és milyen mennyiségben?”

„Sashalmon, a szovjet parancsnokságon az engem letartóztató tábornokok derékszíján lógott, fatokban.”

„Maga viccel velem?” – kérdezte fenyegetően.

„Eszem ágában sincs” –feleltem nyugodtan.

„Itt van egy vallomás,” – és mutatta a fehér könyvet, – „amelyben Kecskés Ferenc azt vallja, hogy Győrben látta, hogy a nyugatról érkezett vöröskeresztes autókból fegyvereket raktak ki az ellenforradalmárok részére.”

Elolvasom az aláhúzott részt. Milyen szemérmesek, – gondolom – Kecskés Ferencnek nincs feltüntetve a foglalkozása. Most már bizonyára ÁVH-s alezredes az én régi diósgyőri marós szaktársam. Úgy látszik az Árpádsávos karszalag, elkötelezte őt a mindenkori hatalom kiszolgálására. Munkásmozgalmi embereket letartóztatni, vagy vérplazma helyett gépfegyvert látni – egyre megy. „Nem jártam Győrben.”- válaszoltam, majd hozzátettem, – ”Máshol nem láttak hasonlót?”

„Ne maga kérdezzen! Éppen azt keressük.”

De bármilyen szorgalmasak voltak nem tudtak még egy szemtanút produkálni.

1960 elején újabb kíváncsi látogatóm érkezett. Nagy ezredes három fényképet tett elém. „Kit ismer fel a képeken és mit csinált az illető az ellenforradalom alatt?”

Az első pillanatban felismertem az egyik honvéd alezredest, aki a Honvédelmi Minisztérium részéről összekötő tiszt volt a Nemzetőrség felé. Nézegettem a képeket és elgondolkoztam. Nem oszt és nem szoroz, ha felismerem. De akkor bevisznek napokra a Fő utcába, kezdődik az „Álljon a falhoz”. „Ne nézzen hátra.” „Szétrúgom a valagát, rohadt fasiszta.” Ebből már elég volt.

„Gondolja el, hogy nem civil ruha van rajta.”- segített a jóságos ezredes a gyenge emlékezetemnek.

„Megvan! Ezt felismerem!”- mutattam rá az egyik képre.

„Úgy van! Ki az illető, hol látta, mit csinált, milyen kapcsolata volt vele?”

„ A nevére már nem emlékszem, mert rengeteg embert ismertem és rossz a névmemóriám. De ezt az arcot ezer közül is felismerem. Ez az ember a Szirmabesenyői plébános, akivel 1955-ben Miskolcon a Mindszenti temetőben egy rokonom temetésén találkoztam.”

Kerekre nyílik az ezredes szeme. „Biztos ebben? Mondtam, hogy gondolja el, hogy nem civil, hanem valamilyen egyenruhában van.”

„Igaza van,” –bólogatok – „hiszen a katolikus papok öltözéke is bizonyos értelemben valamilyen formaruha, amely megkülönbözteti őket a civilektől.”

Hosszan nézett a szemembe mielőtt válaszolt,- „Menjen maga a bánatos picsába! Egyébként még találkozunk”, – tette hozzá fenyegetően.

Visszavezettek a korházba és többé börtönéveim alatt, nem háborgattak hasonló ügyekkel. Leírtak, mint alkalmatlan tanút.

De az államvédelmi vezetés mindent megpróbált, hogy a börtönben is olyan helyzetet teremtsenek, amivel öngyilkosságba tudnak zavarni, vagy valamilyen véletlen baleset áldozata lévén moshassák kezeiket.

Miután minden igyekezetük ellenére sem tudtak rám bizonyítani semmit az éhségsztrájkkal kapcsolatban, így más módszert választottak. Egy volt postarablót, Sziklai Lászlót tették a cellánkba, akit történetesen én fogattam el, testvérével együtt 1952 őszén.

Ehhez tudni kell, hogy a politikai foglyok és a köztörvényesek általában külön voltak választva. Azonban a Váci börtönben, a gombgyári részlegben, ami termelőüzem volt, a termelés biztosítására, a sztrájk után, a Sátoraljaújhelyi fegyelmi börtönbe elhurcolt politikai rabok helyét csövesekkel kellett pótolniuk. Világos volt mindenki előtt, hogy a csövesek a politikaiakkal összekeverve már eleve vérre menő konfliktusok forrása. Ez eléggé ismert probléma a Gulág szigetcsoportból. Erre számítva raktak minket össze Sziklai Lacival is.

A Sziklai testvérek, keménykötésű, húsz év körüli fiatalok voltak, akik 1952 őszén több fegyveres bankrablást hajtottak végre a fővárosban, de egyik helyen sem jutottak komolyabb pénzösszeghez. Egy csendes utcában végre találtak maguknak egy postát, ahol rájuk mosolygott a szerencse. Fejükre húzott harisnyával, kezükben fából készített, de mesteri faragású pisztollyal kényszeríttették a postáskisasszonyt a pénzes zsák átadására. A zsákban csaknem százezer forintot találtak. Taxiba ugrottak, a sofőrt kitették és elszáguldottak a tetthelyről.

Rákosi magánkívül hívott fel. – „Tűrhetetlen, hogy szocialista fővárosunkban a dolgozók gengsztertámadásoknak legyenek kitéve, mintha Chicagóban lennénk. Nyolc órát adok, hogy kézre kerítse a bűnözőket, vagy… nagy bajok lesznek.

Úttorlaszokat állítattam minden Budapestről kivezető útra. A pest-hidegkúti sorompónál a rendőr meg akart állítani egy nagy sebességgel közeledő taxit. A taxi átrohant a sorompón. Az egyik rendőr pisztolyából tüzet nyitott és eltalálta az autó kerekét. Az egyik testvér kiugrott a kocsiból és bemenekült az erdőbe. A másik, a karamboltól félájultan, a kocsiban maradt. Behozták a főkapitányságra az elrabolt postazsákkal együtt. A bizonyíték elegendő volt a beismeréshez, egyébként is a budapesti főkapitányság területén hivatalom elfoglalásától kezdve minden bántalmazást megtiltottam. Ebben az esetben kivételesen a kihallgatáson, ugyan a háttérben ülve, de én is jelen voltam. Bár Sziklai László pisztolya csak egy fából faragott replika volt, a postarablást mégis sikeresen elkövették vele. Mint kiderült, a két testvér az egyik nyíregyházi tanító fiai voltak, akiket a gimnázium elvégzése után nem vettek fel egyetemre a származásuk miatt. Vidéki viszonylatban, ugyanis ez a tanító, aki ezelőtt igazgató volt, a szocialista rendszerben kuláknak, azaz osztályidegennek minősült. A két fiú közül az egyik az orvosi, a másik meg a gyógyszerészi szakra jelentkezett, és elutasításuk után, végső elkeseredésükben akartak nyugatra szökni és a határőrök lefizetésére kellett nekik a pénz. Helyzetüket súlyosbította, hogy a nyugatra való szökés miatt követték el ezt a bűncselekményt.

Rákosi példás büntetésként az akasztást helyezte kilátásba a két fiúnak. Ezen megdöbbentem, mert szerintem ez a két fiatal, akinek a terve és életlehetősége, karrierje azért tört derékba, mert az édesapjuk nem jó helyre született, nem voltak megrögzött bűnözők. Hosszú vita után sikerült rábeszélnem Házi Árpádot, az akkori belügyminisztert, hogy próbálja megmenteni a két fiút. A Sziklai testvérek elkerülték a halálos ítéletet és húsz év börtönbüntetést, kaptak. A forradalom idején kiszabadultak. Azonnal nekivágtak a határnak, de azon kevesek közé tartoztak, akiket elfogtak és visszavittek a börtönbe.

Amikor Sziklai Laci belépett a terembe, rögtön felismert, és ellenségeskedés helyett a nyakamba borult és megölelt.

„De jó, hogy látlak,” mondta, de rögtön hozzátette, hogy „na persze nem annak örülök, hogy pont itt látlak. Sose fogom elfelejteni, amit értünk tettél. Nélküled Kopasz atyánk felkötetett volna”.

Egymás mellett feküdtünk és elmeséltük egymásnak történeteinket.

A tiltott határátlépés, és fegyverrel elkövetett rablás miatt félig meddig a Sziklai testvéreket politikainak tekintették és emiatt, amikor elfogták, minden különösebb eljárás helyett egyszerűen csak visszavitték őket a börtönbe. A novemberi napok elején egyszerűbb volt a régi büntetés folyamatosságára hivatkozni, mint bírósági eljárást indítani ellenük.

Sziklai Laci, mint borbély dolgozott a Váci börtönben, ami egy komoly presztízzsel járó beosztás volt a börtönön belül. Közelebb volt emiatt a fazékhoz, több levest is mértek számára. Egyúttal ezermester is volt, hangszereket készített, többek között egy kis zongorát is, és gólyos-csapágyakból kovácsolt olyan csodálatos borotvákat, meg késeket, amit a fegyőrök egy liter pálinkáért vásároltak tőle meg. Amúgy egy nagyon értelmes és vidám fickó is volt.

Egyik nap Dr. Soósnak, akit mi csak Dr. Mengeleként emlegettünk, a fülébe jutott Sziklai Laci üzleti tevékenykedése és fegyelmi eljárást indított ellene. Súlyosbította a dolgot, hogy Sziklai nem volt hajlandó elárulni az őrök nevét, akiknek a megbízásából készítette a késeket, tudván, hogy azokat is komoly büntetésbe részesítenének: a kötelékből való elbocsátást, esetleg még hadbíróság is fenyegette volna őket, amiért egy rabbal üzleteltek. Emiatt Sziklai 15 napi szigorítottat kapott, amit a börtönnyelv által Dóberdóként ismert, nedves földalatti zárkában, egy vékony pokróccal letakart szalmazsákon, töltött el. Egyik nap kenyér és víz, a másik napon fél adag élelem. A börtönkörülmények között amúgy sem különösen jól táplált raboknál egy-egy ilyen fegyelmi 10-12 kg-os súlyvesztést garantált, amit aztán börtönviszonylatban nehezen, vagy egy év alatt lehet csak visszaszerezni.

Nekem volt egy régi, a rendőrségen szolgáló beosztottam, aki átkerült a börtönőrséghez. Neki mondtam el, hogy egy jó barátom került a fegyelmi zárkába és szeretnék neki valahogy segíteni. Ez éppen a hivatalosan engedélyezett féléves 3 kg-os csomag érkezésekor történt, és többek között Laci is megkapta az övét. Mondta, hogy távollétében együk meg, nehogy megromoljon. Volt rendöröm egy kis vonakodás után hajlandó volt velem jönni a rabnyelven hívott „diétás napokon”, amikor Laci csak egy szelet kenyeret és egy kancsó vizet kapott. Én, mint a börtön ruharaktárosa, a tiszta ruhába tekertem a kolbászt, kenyeret, szalonnát, süteményt, meg dohányt. Miután ezen a zárkán dohányozni sem lehetett, amíg Laci elfogyasztotta az ennivalót és elszívta a cigarettáját, addig az őr szóval tartotta kollégáját. Amikor két hét múlva Laci visszatért a fegyelmiből, Dr. Mengele elé került, akinek hivatali kötelessége közé tartozott, hogy a büntetését letöltött rab súlyát lemérve bejegyezze a súly vesztességet. Nagy fejcsóválva vette tudomásul a különleges esetet, amiről talán még tanulmányt is lehetne írni, mert akárhogy is konzultáltunk jobbra-balra, alig tudtunk a mérlegről egy fél kg-ot lecsalni.

Ezzel persze tovább erősödött barátságunk Sziklai Lacival, akinek jóindulatára később is számíthattam.

De Dr. Mengelének még volt néhány ötlete, hogy miként lehetne engem kikészíteni. Egyik nap egy Pillok nevű ÁVH-s őrnagy közölte velem, hogy én egy piszkos ellenforradalmár vagyok, akit még régi mozgalmi múlttal rendelkező édesapja is nyilvánosan megtagadott. Nem reagáltam rá egy szóval sem, pedig zsebemben volt a két nappal ezelőtt érkezett levél, amelyben az egész család, így édesapám is, egy jó pár sorban melegen üdvözölt. Másnap közöltem Dr. Soós századossal, hogy parancsnoki kihallgatást kérek, hogy panaszt tegyek egy előző napi ügyben, amikor bűncselekményt követtek el velem szemben. Higgadtan soroltam az okokat:

„Törvénytelen kínzás hatósági személy jelenlétében és közreműködésével egy előttem ismeretlen civil személy részéről. Hamis hír keltésével a lelki terror alkalmazása még csak nem is vallomás kicsikarása, hanem szórakozás, elferdült lelki kéjelgés céljából.”

Dr. Soós majdnem sírva kért tőlem bocsánatot és kérve kért, hogy ne tegyem meg ezt vele. Lépésről lépésre hagytam magam megpuhítani, és hajlandó voltam a végén elállni kihallgatási kérelmemtől. Alig telt el másfél óra, amikor a parancsnokságra hivattak és a nevelőtiszthez, Czeba őrnagyhoz kísértek.

„Van valami panasza vagy problémája” kérdezte.

„Nekem semmi.” – mondtam én.

„Nem érte önt az utóbbi időben valami sérelem?”

”Tudtommal nem.”

„Márpedig itt fekszik előttem egy jelentés, hogy nem a börtön állományába tartozó személy a büntető intézet szabályával ellentétes, meg nem engedett atrocitást követett el önnel szemben.” Az őrség több tagja is hallotta Soós századossal való beszélgetésemet és sürgősen „törlesztettek” valamit múltbeli sérelemiekért. A parancsnokságnak sem az én kálváriám bántotta az igazságérzetét. Az ÁVH-s tisztek, áttétesen az elhárítók elleni gyűlölet most tápot kapott egy baklövéssel, amikor egyenlítési alkalom kínálkozott.

A szó szerinti idézet után nem sok értelme volt a további tagadásnak. Pillok ÁVH-s őrnagyot kitiltották és Mengele is kapott egy fricskát, ami ha lehet, még bizalmatlanabbá tette a börtönőr beosztottjaival szemben. Az ilyen jellegű torzsalkodás a rabok számára előnyös, mert mindig adott egy kis kaput az enyhítésre, és hallgatólagos szövetséget kaptunk az őrség egy részétől.

Sajtó alá rendezte Gelbergerné Kopácsi Judith

A szélsőjobboldallal akcióegységben tevékenykedő Orbán-kormány, személyüket azonosítva a magyar nemzettel (!), három kampányt is elindított. Részben Magyarországon és a Románia részét képező Erdélyben a január 21-re, Budapesten tervezett nagyszabású kormánypárti tüntetés sikeréért – ugyanakkor formalevél alapján írott tiltakozások százait küldette el Barack Obamának a Lipták Béla vezette „Hungarian Lobby”.

Azzal fenyegették meg az amerikai elnököt, hogy ha nem állítja le Hillary Clintont – ti. a politikus által hangoztatott, Orbán tevékenységét kritizáló kijelentéseket – akkor az idei elnökválasztáson nem szavaz rá másfélmillió amerikai magyar.

Erdély jelentősebb magyarok által lakott városaiból, községeiből (amint az a romániai sajtóból ismert) 50 román lej befizetésével szállítják Budapestre Orbán Viktor híveit.

Semjén Zsolt kereszténydemokratának mondott politikus valószínűleg még emlékszik II. Rákócz Ferenc vezérlő fejedelem Munkács várában 1703. június 7. napján közreadott kiáltványára – a „Recrudescunt diutina inclytae gentis Hungariae vulnera” kezdetű sorokra – mert annak mintájára fogalmazta meg mondandóját, miszerint „Ha a nemzetet sérelem éri, az egyetemes magyarság mozgósítható legyen”.

Amint arról a közelmúltban meggyőződhettek a Kárpát-medencében élők: a szabadságjogokat és a sajtó szabadságát sárba taposó Orbán-kormány mellett egyelőre csak a neonáci, antiszemita Jobbik Magyarországért Mozgalom hívei sorakoztak fel.

Az Egyesült Államokban a szervezők némileg eltértek az európai kliséktől, bár különösebben újat nem sikerült Lipták Béla úrnak és Jeszenszky Gézának az Antall-kormány egykori külügyminiszterének kitalálnia. Ők ugyanis kormánypárti kampány keretében az általuk írott mintalevelek másolására, postázására szólítják fel az Egyesült Államokban élő magyarokat – hogy a Barack Obamának küldött sorok mellett árasszák el leveleikkel, internetes hozzászólásaikkal a külföldön élő honfitársaink levelesládáit, mindazokat is, akik bírálják az Orbán-kormány tevékenységét.

Az amerikai, kanadai, nyugat-európai úgynevezett „polgári körökre” (az ötödik hadoszlopra) támaszkodó tevékenység szálai Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes kezében futnak össze. – A mozgósítás nagy erővel zajlik s eközben azzal vádolják a magyarországi baloldali, liberális pártokat, szervezeteket, hogy ők gerjesztik az immár zavaróvá vált nyugati sajtóhíradásokat, az Európai Unió vezetőinek és az Egyesült Államok kormányának kritikáit.

Az akciók szervezői szélsőjobboldali emigráns magyar szervezetek, melyek spontán akcióként szeretnék feltüntetni tevékenységüket – irányított kommandók igyekeznek nyomás alatt tartani megfélemlíteni a véleményformáló zsurnalisztákat, a magyar egyesületek vezetőit.

A Kovács Tamás államtitkárral és Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettessel előzőleg egyeztetett akciók irányítói (Pordány László, Szapáry György, Szebényi Ferenc, Jeszenszky Géza, stb.) nagyobb olvasottságú orgánumokban igyekeznek híveket szerezni Magyarországnak, ténylegesen az Orbán-kormánynak. – Jeszenszky Géza oslói nagykövet például az elmúlt napokban jelentette ki: „Én már pénteken (január 13-án! – a Szerk.) megírtam levelemet, norvégra is lefordítva, az itteni vezető napilapnak – elértem, hogy 4.500 karakter terjedelemben közlik írásomat néhány napon belül.”

A Kanadában szerveződő radikális, szélsőjobboldali csoportok magyargyűlölőnek nevezték a kanadai sajtó, elsőrendűen is a Kanadai Magyar Hírlap, bírálatait. – Androvich Tamás, a montreali Magyarok Nagyasszonya Egyházközség plébánosa Prohászka Ottokárt, a hungarista eszme ideológusát példaképének nevezte… a bírálókat pedig „keresztény-, magyar- és életellenesnek”.

A Kanadai Magyar Demokratikus Charta közleményben tiltakozott, hogy a kanadai magyar nagykövet is részt vett egy szélsőjobboldali összejövetel szervezésében, melynek keretében petíciót adtak volna ki a Demokratikus Charta ellen. – Összejövetelükön az egyetlen napirendi pont a Demokratikus Charta és a tervezett petíció volt. Ezt az „okmányt” végül is a kontinens méretű országban 365 személy írta alá – köztük Detre Gyula, Szálasi Ferenc egykori személyi testőre, aki napjainkban már 94 éves…

Az akciókba bevonták még a keresztény vallású és igaz magyar cserkészeket is. Egyik parancsnokuk az alábbiakat írta a külföldön élő fiatalokhoz: „Valószínűleg tudomással bírtok arról, hogy hazánk polgári kormánya óriási harcban áll a világ bankáraival és baloldali politikusaival. Ezt a magyarságot érő támadássorozatot a ’demokratikus ellenség’ fűti és látja el hazugságok tömegével – a nyugati szintén ’demokratikus’ sajtó pedig lelkesen támogatja.”

A Fidesz MPSZ propagandaanyaga szélsőbaloldalinak és a szovjet rendszert védelmező posztkommunista elit képviselőinek nevezi a liberálisokat éppenúgy, mint a szocialistákat.

Bár a polgárinak nevezett Orbán-kormány és a neonáci Jobbik Magyarországért Mozgalom nemzetközi összeesküvést emleget a demokrácia védelmében felszólalókat megbélyegezve, a felsorolt példák is elegendőek annak megállapítására, hogy éppen az „ötödik hadoszlop” tevékenysége bizonyítja, az állítás ellenkezőjét. Dr. Eva Maria Barki, a Bécsben élő ügyvédnő pl. éppen az elmúlt huszonnégy órában fordult a magyar nemzetet féltő honfitársainkhoz.

Az illusztrációként mellékelt plakátokat a Magyarországon – a szabad véleménynyílvánitás jegyében – szabadon terjeszthetik a szélsőjobboldali organizációk.

Szemenyei-Kiss Tamás

Budapest-Bécs, 2012. január 17.

Az Európai Únió nagyvonalúan beleegyezett abba, hogy Orbán Viktor felszólaljon a Magyarorszagról szóló vitában holnap délután. Teheti ezt mintegy az utolsó szó jogán, mielőtt teljesen lenullázzák őt is meg az országot is. Beleegyeztek, annak ellenére, hogy évek óta egyre fokozódó intezítással szónokol az Únió ellen, miközben pénzt kér tőlük. A strasburgi parlament természetesen könnyen megengedheti magának, hogy mégegyszer meghallgassa a hagymázas szóbeli hadakozást, a tagadását mindannak, amit Orbán a demokrácia, a józan ész, a felvilágosodás, de mindenek előtt Magyarország ellen elkövetett, már ismerik őt, tudják, hogy mire számíthatnak. Tudják már előre, hogy a magyarok nevében fog szavalni, akik ugyan nem követtek el semmi többet, mint azt, hogy lovat adtak alá, de erre mégsem hatalmazták fel őt. Majd kikéri magának, hogy őt, a nemzet simbólumát, a kétharmadost, az üdvöskét eljáras alá vonják. Az okokról, a nemzetközi megállapodásokrol, vagy a közösség érdekeiről hallani sem akar, amit ő tesz és mond, annak van csak értelme.

Meghallgatják, mondom, talán utoljára, mert ez még belefér az egyre fogyó türelmükbe és mert ennyit még megengedhetnek maguknak.

De a megcsalt és becsapott Magyarország megengedheti-e magának, hogy ez a notorius hazudozó, hamiskártyás, aki az egyházaktól, nyomorékoktól és nyugdíjasoktól lopta el a létalapjukat, a nevünkben beszéljen?

Hogy Strasburgba még beengedik az nagyon szép tőlük, de hogy Magyarországról kiengedik, az nagy könnyelműség.

Kerekes Sándor (Toronto)

De tudni lehetett, hogy komoly törésvonalak vannak az LMP-n belül amikor Kaufer Virág lemondott parlamenti mandátumáról, pedig éppen az ún. fenyőfás forradalom alatt vált az ő neve országszerte ismertté. Ennél viszont sokkal súlyosabb probléma Schiffer András frakcióvezető visszalépése, hiszen nagyon sok szempontból ő volt az LMP arca.

Schiffer András erőteljesen ellenezte az MSZP-vel és a DK-val való összeborulást, még akkor is amikor az ökopártban egyre többen úgy gondolták, hogy nemigen maradt más opció számukra, ha tényleg le kivánják váltani a jelenlegi kormánypártot. Az MSZP-től való távoltartásnak azonban ára volt és még családi feszültségeket is okozott Schiffer András számára. Schiffer nagynénja, Schiffer Anna, a Galamus Csoporton keresztül üzent unokaöcsének, miután Andris törölte Facebook oldaláról és nem válaszolt e-maileire.

“Bár nem vagyok MSZP-szimpatizáns, ezzel együtt riadtan szemlélem fóbiás Gyurcsány-gyűlöletedet, és meghökkenten kaptam fel fejem az első Jobbikkal való összefogásra utaló LMP-s megjegyzésre. Ugyancsak megdöbbenve látom azokat a parlamenti képeket, ahol magadba feledkezve, széles mosollyal az arcodon kvaterkázol jobbikos politikusokkal. Sem dédapád, sem nagyapád soha nem értett egyet szélsőséges politikai véleményekkel, soha, semmilyen körülmények között sem lettek volna hajlandók jobboldali szélsőségesekkel együttműködni. Meggyőződéses baloldaliak voltak, és tisztességes meggyőződésük okozta a szélsőséges baloldaliak, de inkább a baloldali eszméket megcsúfoló politikai bűnözők általi meghurcolásukat” — írta Schiffer Anna, “Kedves Andrisnak” címzett nyílt levelében. Schiffer Anna azt is elmondta, hogy jelenlegi politizálásával unokaöcse szégyent hoz a családi névre. Schiffer dédapja Szakasits Árpád egykori köztársasági elnök, szocdem politikus.

Schiffer lemondása után, az LMP-nek nem sikerült frakcióvezetőt választania és az ATV riportja szerint, senki sem vállalta el a posztot. Közben az is kiderült, hogy most már Scheiring Gábor képviselő sem túl lelkes és hajlandó visszaadni mandátumát, amennyiben ezt látja a legjobb megoldásnak az ökopárt. Tehát egy reményteli karácsony után, kimondottan rosszul áll az LMP szénája és az sem kizárt, hogy szakad a frakció. A jelenlegi tervek szerint pártkongresszuson dönthetnek frakció-vezetői kérdésben.

Nem titok, hogy szimpatizálok az LMP-vel, bár tudom, hogy kollégáim közül jónéhányan inkább negatív színben festik le a pártot.  Kétségtelenül igaz, hogy az LMP gyökereit részben a Sólyom László ex-köztársasági elnök nevével – és még számos más, a mérsékelt jobboldalhoz sorolható értelmiségi nevével – fémjelzett Védegylet környezetvédelmi csoportban találhatjuk. A Védegylet 2000-ben alakult meg, a tiszai ciánszennyezés következményeként. Elek István, a Heti Válasz egykori főszerkesztője 2010-ben például arra buzdított, hogy mindazok, akiknek fontos a környezetvédelem, szavazzanak az LMP pártlistájára (miközben egyéni választókerületben továbbra is a fideszes jelöltet támogathatnák).

Ezt csak azért írtam le, hogy érzékeltessem, mennyire nehéz politikai helyzetben találja magát az LMP, amikor mindenképpen morális kötelessége a Fidesz kormány leváltása – melyre az ellenzéki együttműködés szükséges - miközben szavazóinak egy jelentős része abszolút elutasítja az MSZP-t. Kovács László, az MSZP alelnöke minap elmondta, hogy mivel nem lesz második forduló a 2014-es választáson, saját sírjukat ássák azok akik szembemennek a demokratikus oldal egy másik pártjával, illetve jelöltjével.

Csakhogy úgy semmit sem ér majd az LMP, ha egyből összeáll a szocialistákkal és közben elveszíti szavazóbázisának jelentős részét. Az MSZP-nek semmi szüksége egy KDNP típusú fantompártra, mely mögött valódi támogató egy szál se. Ezért inkább türelmet kéne tanúsítani az LMP felé.

“Nem vagyok hívő abban az értelemben, hogy nem tekintem magam egyetlen egyház, vallási közösség tagjának sem. Azonban ateista sem vagyok, mert hiszem: létezik a Világegyetemben egy mindent átfogó Értelem. De vajon létezik-e egyáltalán bármiféle értelem a Magyarországra rátelepedett Hatalom berkein belül? Aligha!

Az Orbanista Hatalom, regnálásának bő 20 hónapja alatt számos egészen elképesztően orcátlan törvényt volt képes meghozattatni azon szavazódroidokkal, akiket közjogilag “országgyűlési képviselők“-nek vagyunk kénytelenek nevezni. Ezek egyike az egyházakról szól “2011. évi C. törvény“, amely 14 vallási közösséget automatikusan “egyháznak” – azaz állami támogatásra méltónak – nyílvánított, míg a többieket (a körön kívül maradtakat) arra kötelezte, hogy a már korábban elnyert státusukat megőrzendő pitizzenek a Hatalomnak.

Ez a “pitizés” az előírások szerint úgy történt volna, hogy a státusra (és az Állam kegyes támogatására) igényt tartó felekezetek tiszteletteljes kérelmet nyújtanak be al- és felcsúti Orbán Viktor Mihály Őfőméltósága illetékes minisztériumához. Ennek fura ura ha arra kegyesen rábólintott, akkor a papír az Országgyűlés szakbizottsága elé kerül, s ha még itt sem találtak hibát a pedigrében, akkor már csak a törvényhozók kétharmadának kegyeit köllött elnyerni, s már is jöhetett a hivatalos cím és az azzal járó költségvetési apanázs.

A nevezett törvényre a magyar Fasiszta Állam hivatalos propagandája szerint azért volt szükség, hogy ezzel a vallási közösségek közül kiszűrhessék a “business-egyházakat“, tehát azokat, melyek ugyan semmiféle hitéletet nem folytatnak, de státusuk okán az adófizetőkön piócáskodhatnak. A háromlépcsős elbírálás – melynek minden fokán olyan vallási szaktekintélyek állnak, mint az általános jogelveket már évek óta magasról leszaró jogász (a miniszter), a világ egyik legnagyobb “business-egyházához” alaposan bedrótozott politikus (a parlamenti szakbizottság KDNP-s elnöke), illetve a gerinctelenségük mértéke alapján gondosan kiválogatott törvényhozók (országgyűlési kétharmad) – pedig ezen elv érvényesülésének konkrét garanciája”–jegyzi Szendam.

Tovább Szendam teljes blog bejegyzéséhez!

A 2010-ben hatalomra került bizonytalan identitású Fidesz-KDNP pártszövetség előbb kidolgozta az „állami támogatással működő egyházak” – ti. az „elismert egyházak” – követelményrendszerének feltételeit, majd hosszas tárgyalások után Orbán Viktor kormánya 2011-ben végül is 14 egyházat talált alkalmasnak az állammal való együttműködésre. Mivel múlt év decemberében – nem kis meglepetést okozva – még a Fidesz MPSZ pártküldötteivel fehígított Alkotmánybíróság is megsemmisítette az egyházakra vonatkozó törvényt, így a baloldalisággal, liberalizmussal és a demokrácia igenlésével megvádolt Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség is ígéretet kapott arra, hogy 2012 februárjától állami elismerésben részesülnek.

Vendégszerzőnk, Ille István, az Ellenszék.hu felelős szerkesztője és Szemenyei-Kiss Tamás, a Kanadai Magyar Hírlap budapesti tudósítója, az „Isten munkatársai” – Orbán Viktor, Navracsics Tibor, Semjén Zsolt, Harrach Péter, Lezsák Sándor és Tőkés László – tevékenységeinek egyikét mutatják be írásukban.

„A szabadság oszthatatlan…”

Dr. Iványi Gábor lelkész levele Navracsics Tibor miniszterelnök-helyettesnek:

„Tisztelt Miniszterelnök-helyettes Úr!

Mint a törvényalkotásért is felelős minisztérium vezetőjéhez fordulok Önhöz, azzal, hogy kezdeményezze az ez év (2011) júliusában, az Országgyűlés kétharmada által elfogadott, ’A lelkiismereti és vallásszabadság jogáról, valamint az egyházak, vallásfelekezetek és vallási közösségek jogállásáról’ szóló 2011. évi C. törvény mielőbbi módosítását, illetve az egyházi státusszal folyamatosan és jogszerűen rendelkező közösségek – köztük egyházam, a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség – törvényes működésének biztosítását. A jogszabály, 2012. január 1. hatállyal megszünteti a MET (és sok más felekezet) egyházi jogállását, s közösségeinket a törvény erejénél fogva, egyesületté minősíti át…

Az egyházi jogállás megvonásáról egyházunkkal – és tudomásom szerint más közösséggel hasonlóan – semmilyen kormányzati egyeztetés nem történt, arra sem a törvény elfogadása előtt, sem az óta nem kaptunk magyarázatot…

Engedje meg Miniszterelnök-helyettes úr, hogy ezzel összefüggésben felhívjam figyelmét a következőkre: a hatályos Alkotmány, a hatályba lépő Alaptörvény, továbbá az Európai Emberi Jogi Egyezmény egyaránt garantálja a tisztességes eljáráshoz való jogot, az alapvető jogokat érintő döntésekkel szembeni jogorvoslat jogát, a vallásszabadsághoz való jogot, továbbá a hátrányos megkülönböztetés tilalmát. -– Az Országgyűlés által választott jogi megoldás ezeknek a követelményeknek több pontban nem felel meg…

A Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség azért jött létre harminc évvel ezelőtt, mert a hívők egy csoportja a pártállami időkben is fontosnak tartotta az örömhír szabad, külső befolyástól mentes hírdetését, mint a világi hatalomnak való korlátlan engedelmességet. – A rendszerváltás elhozta annak lehetőségét, hogy a hitünket szabadon, állami beavatkozás nélkül gyakorolhassuk. Intézményeink útján arra is lehetőség nyílt, hogy a hátrányos helyzetű gyermekek nevelésével, az idősekről való gondoskodással vagy a hajléktalanok ellátásával a mindennapi életben is megsejthessük a krisztusi reményt és örömöt. –

Az átgondolatlan, a magyar és az európai emberi jogi normákat sértő törvény most mindezt komolyan veszélyezteti.

Őszintén szólva soha nem gondoltam volna, hogy a pártállamtól hosszú küzdelemmel kiharcolt egyházi függetlenségünket egy demokratikusan választott törvényhozás akarja majd korlátozni, megvonni. – Természetesen a saját egyházam sorsa közvetlenebbül érint, de már a múlt évszázadban, a hetvenes-nyocvanas évek ellenzéki időszakában megtanultam és azóta sem feledhetem, hogy a szabadság oszthatatlan… én sem vagyok teljesen szabad akkor, ha csak egyetlen polgártársam is van, akit megfosztanak attól a jogától, ami valamennyiünknek kijár…” (Részlet a Navracsics Tibor miniszterelnök-helyetteshez 2011. szeptember 6-án írott levélből.)

Kormányzati tájékoztatás

Hivatkozással a Fidesz-KDNP koalíciós kormány „közigazgatási és igazságügyi miniszter” megjelöléssel 2012. január 10. napján, közzétett tájékoztatásra, melyben a kormányzati weboldal szerint 82 magyarországi egyház nyújtotta be az „Országgyűlés általi elismerés” – vagyis a Fidesz-KDNP szavazógépezete – iránti kérelmét, dr. Iványi Gábor nyilatkozatban cáfolta a kormányzati tájékoztatás megállapításait.

Navracsics Tibor minisztériuma szerint az egyházi listán 48. sorszám alatt lévő Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség kérelmet adott be, és ezért a hivatalos szervek velük egyeztető tárgyalásokat folytattak…

Iványi január 11-én a hírügynökségekhez eljuttatott kommünikében cáfolta a minisztérium tájékoztatását, kijelentve, hogy „Mi ilyen kérelmet nem nyújtottunk be, és velünk erről (vagy bármiről) a hivatalos szervek nem egyeztettek.”

Más közösségeket is meglepett a sorszámokkal ellátott felsorolás – a kormányzati listán 33. sorszámmal szereplő Keresztény Advent Közösség egyik prominens személyisége közölte: ők sem kezdeményezték az Országgyűlés általi elismerésüket.

„A hosszú hónapok óta, a méltatlan eljárással bizonytalanságban tartott egyházunk gyülekezetei, hajléktalanokat, időseket gondozó és szegény, hátrányos helyzetű gyermekeket oktató intézményeink, híveink és ellátottjaink ezrei várják, hogy lezáródjon a megpróbáltatásuk ideje. – Az érdemi változtatás nélkül rohamtempóban ismét elfogadott törvény azonban (mely a végrehajtást az Országgyűlés hatáskörébe utaltatja), továbbá az a kiszivárogtatás, amely szerint a felsorolt 82 egyháznak legfeljebb a töredéke nyerheti el az elismerést, csak a kiszolgáltatottság érzését erősíti. Mi továbbra is küzdünk és imádkozunk azért, hogy szülessen meg az az alkotmányosságnak, illetve a nemzetközi normáknak megfelelő – nyugalmas időket biztosító – egyházi törvény, amely a szerzett jogainkat nem csorbítja, és nem vonja kétségbe.” – közölte munkatársainkkal dr. Iványi Gábor lelkész.

Az 1990 előtti Demokratikus Ellenzék soraiból a Szegényeket Támogató Alap aktivistájaként, a tragikus sorsú Solt Ottilia harcostársaként is megismert polgárjogi harcosnak napjainkban ugyanaz a „bűne” mint Kádár gulyáskommunizmusában: nyilvánosság elé tárja a nincstelenek, az elnyomottak és kisemmizettek nyomorúságát, ugyanakkor azokra is rámutatva, akik az elmúlt évtizedekben az immár elviselhetetlenné vált szegénység okozói voltak.

Márpedig a szabadság oszthatatlanságát, liberalizmust, szociális igazságosságot és tetstvériességet hírdetőkre az önkényuralmi rendszer e korai szakaszában valójában nincs szüksége Orbán Viktor közigazgatási hivatalainak.

Ille István és Szemenyei-Kiss Tamás

Csökkent az egykori szeparatista miniszter által vezetett Coalition Avenir Québec nevű jobbközép párt támogatottsága és a 2003 óta kormányon lévő Liberális párt még mindig rendkívül erős a multikulturális Montreálban – többek között ez derül ki a ma reggel nyilvánosságra hozott Léger Marketing pártpreferenciás felmérésből. François Legault, az előző Parti Québécois kormány egészségügyi minisztere, tavaly alapította meg új pártját, melyre a lakosság 33 százaléka szavazna, amennyiben “ma” kerülne sor tartományi választásokra. Ez szignifikáns visszaesést jelent az ősszel készült ultolsó felméréshez képest, amely még 37 sázzalékra mérte a Coalition Avenir Québec támogatottságát.

Jelenleg Jean Charest kormányfő Liberális Pártja áll második helyen 27 százalékos támogatottsággal, miközben a szeparatista Parti Québécois a szavazók 25 százakékát tudhatja magáénak. A szintén szeparatista (és egyben markánsan baloldali) Québec Solidaire-re a lakosság 9 százaléka szavazna, míg a nemzetgyűlésen kívüli Zöldpárt összesen 3 százalékos támogatottsággal gyengélkedik.

Mindenképpen aggodalommal töltheti el a kormányzó liberálisokat az a tény, hogy a lakosság túlnyomó többsége (74 százalék) szerint rossz irányba halad a kormánypárt és hogy kormányváltásra lenne szükség. Ugyanakkor még mindig Charest kormányfő áll első helyen 34 százalékos támogatottsággal, mint a tartomány legkompetensebb politikai vezetője . Őt követi Legault második helyen (31 százalék) és Pauline Marois, a PQ vezetője, 14 százalékos támogatottsággal. A Léger Marketing  számaiból az is kiderül, hogy Marois az, aki mindenképpen visszatartja a PQ-t.

Jean-Marc Léger szerint mindegyik vezetőnek van egy olyan tulajdonsága, mellyel szimpatizál a québeci lakosság: Jean Charest kormányfőt tisztelik, François Legault-t szeretik és Pauline Marois-t  tartják a legőszintébbnek és a legeltökéltebbnek. Ugyanakkor Marois negatívan kezdte az újévet, miután François Rebello, a La Prairie választókerület nemzetgyűlési képviselője kilépett a szeparatista frakcióból és csatlakozott Legault CAQ alakulatához. Marois egy felháborodott nyílt levélben támadta Rebellot. “Szemeimbe nézett és szívére tette a kezét amikor azt vallotta, hogy szuverenista és, hogy csak a PQ képviseli értékeit”–írta Marois sértődötten.

A következő québeci tartományi választásra legkésőbb 2013 decemberében kerülhet sor, mivel az utolsó nemzetgyűlési választást 2008 december 8-án tartották a francia többségű tartományban.

Fontos gesztust tett a baloldali szavazók felé a Liberális Párt amikor a kongresszusi képviselők 77 százaléka döntött úgy, hogy ezentúl aktívan támogatják a marihuána teljes legalizációját. Samuel Lavoie, a fiatal liberálisok szövetsége örömmel fogadta, hogy a résztvevők túlnyomó többsége támogatja a kendermag legalizációját, ugyanakkor jelezte, hogy még nem lehet tudni, hogy milyen formában szerepel ez az új  álláspont a párt 2015-ös választási programjában.

“Kongresszusunk annak bizonyítéka, hogy a Liberális Párt nem csak él, hanem virul és változik”–jelezte a 63 éves Bob Rae. A párt ideiglenes vezetője 2013 júniusáig vezethezi a liberálisokat, hiszen ekkor kerül sor a pártelnöki választásra. A tavalyi csúfos választási veresség után – melynek köszönhetően harmadik helyre szorultak a liberálisok – végre egy pozitív hírrel kezdhette ottawai találkozóját a nagy múltú egykori kormánypárt. A héten jelentette be Lise St-Denis, a baloldali Új Demokrata Párt (NDP) Saint-Maurice-Champlain nevű választókerület szövetségi képviselője, hogy belép a Liberális Pártba, így egy képviselővel bővült a párt 35 fős frakciója. St-Denis szerint a québeci választók nem az NDP-re szavaztak, hanem a párt népszerű és québeci-születésű néhai vezetőjére, Jack Layton-re. St-Denis elmondta, hogy nem értett egyett a markánsan baloldali NDP-vel számos fontos politikai kérdésben. Ilyen például az állami és a versenyszféra partnersége (public private partnership) infrakstruktura fejlesztési projektekben, vagy az NDP a szenátus felszámolását célzó politikája.

Bajnai szerint a rendszerváltás idején a magyar társadalom három alapvető vágyat fogalmazott meg: 1) a jogállamiság megteremtése, 2) a magántulajdon védelme és 3) a társadalmi kohézió, a szolidaritás hangsúlyozása. Ezen kívül Bajnai szerint a demokratikus Magyarország a transzatlanti partneri kapcsolatokra, illetve az Európai Unióhoz való tartozásra épül.

“Másfél év orbáni hatalomgyakorlása alapján azonban egyértelmű, hogy a kormány a történelmi lehetőséggel (a kétharmaddal – a szerk.) nem pusztán nem élt, hanem kifejezetten visszaélt vele: az eredeti célok mindegyikével (!) ellentétes irányba vezeti Magyarországot. Az erőszakos hatalomvágynak, a gazdasági hozzá nem értésnek és a cinikus társadalomszemléletnek olyan sajátos kormányzati ötvözete alakult ki Magyarországon, amelynek eredményeként Ady és mindannyiunk kompországa most ismét felhúzza az – évtizedek tévútjai után éppen csak kivetett – horgonyt, és megint elhagyja a nyugati partot”–jegyzi Bajnai, aki szerint a Fidesz előre kitervelt program mentén számolta fel a III. Magyar Köztársaságot.

Ehhez hozzátartozik az is, hogy a magyar állami hivatalnokok általában nem egy adott intézményhez lojálisak, hanem sokkal inkább az őket kinevező politikai erőhöz. Bajnai szerint ez nem csak a magyar hivatalnok tulajdonsága, hanem a posztkommunista kelet Európában gyakori jelenség. “A most újra a keleti part felé sodródó Magyarországon a lojalitás e második formája vált meghatározóvá az elmúlt másfél évben. A mára kialakult, jogilag megfoghatatlan, a személyes hűségre vagy függőségre épített hálózat az alapja annak az új működési módnak is, amely a Magyarországon sajnos mindig jelenlévő korrupciót most egyenesen az állami döntéshozatal részévé tette”–írja az ex-kormányfő.

Bajnai szerint a Fidesz és szövetségesei “módszeresen, csigolyánként törték el a magyar demokrácia gerincét” és ezen most már csak a lehető legradikálisabb irányváltás, illetve beavatkozás segíthet. “Ezért most, 2012 januárjában, bő két évvel a jelenlegi ciklus lejárta előtt a haza és a haladás ügye iránt elkötelezettek legfőbb reménye már a mielőbbi kormányváltásban van”–írja Bajnai és Edmund Burke szavaival élve jelzi, hogy a rossz akkor is tud győzni, ha a jók nem tesznek semmit.

És így érkezünk a demokratikus oldalhoz, melynek legfontosabb szereplői a Magyar Szocialista Párt, a Demokratikus Koalíció és a Lehet Más a Politika, illetve parlament kívül a Szolidaritás és a Negyedik Köztársaság (4K!) mozgalom. Bajnai úgy látja, hogy az új egyfordulós választási rendszerben az egyedüli reális opció – amennyiben az MSZP-DK-LMP-Szolidaritás-4K! valóban le akarja váltani a Fideszt 2014-ben - hogy még a választások előtt meg kell állapodni és formális együttműködést kialakítani.

Lehet, hogy néhányan a demokratikus oldalon elrettennek, amikor az  MSZP-DK-LMP-Szolidaritás-4K!-ról írunk, de jobb lenne megszokni, hiszen kizárólag egy ilyen szívárvány koalícióval, melyet egy húzónévként szereplő kormányfő-jelölt vezet, van bármilyen esély arra, hogy parlamenti választásokon keresztül távolítsák el a Fideszt.

Úgy tűnik, hogy a 43 éves Bajnai készen állna egy ilyen koalíció vezetésére és az sem kizárt, hogy éppen a volt miniszterelnök személye lehet az, akiben az MSZP, a DK és még talán a Szolidaritás is egyet tud érteni. Bajnai jelenleg az Egyesült Államokban tartozkodik ahol a new yorki Columbia University-n, valamint a washingtoni John Hopkins University-n tanít.

Érdemes megjegyezni, hogy ha észak-amerikai szemszögből nézzük, Bajnai nagyon sok kérdésben inkább konzervatív politikusnak számítana, mint echte baloldalinak. 2009 december 4-én, amikor Joe Biden amerikai alelnökkel  találkozott, az USA Afganisztán stratégiáját követte az által, hogy több magyar katonát küldött a közép-ázsiai országba. Életútja is elsősorban a versenyszférához köthető és kétségtelen a magántulajdonhoz való elkötelezettsége.

Ezen túl Bajnai retorikai fordulatok és pártpolitikai megfontolások nélkül is szíven viselte a határon túli magyarság sorsát. 2010-ben a magyar politikai vezetők közül egyedül szólalt fel határozottan a clevelandi magyar templomok igazságtalan bezárása (és különösen a Szt. Imre Egyházközség felszámolása) ellen, tiltakozó levelet küldött 2009 decemberében a Vatikán államtitkárához, miközben a Fidesz hallgatott és inkább egy rasszista clevelandi püspök mellet tört lándzsát.  Amikor Szlovákia egy magyarellenes nyelvtörvénnyel veszélyeztette a helyi magyar kultúra fennmaradását, Bajnai éles kritikával illette Robert Fico-t -a baloldali nacionalista szlovák kormányfőt - és nem volt hajlandó vendégül látni Magyarországon, amíg nem egyezik bele egy európai uniós felülvizsgálatnak.

Angolosan mondva, Bajnai Gordonnak van egy bizonyos street cred-je Európában és Észak-Amerikában egyaránt. És talán pont erre lesz szükség a fideszes ámokfutás után.

Eddig fontos segítséget jelenthetett Orbán Viktor számára az,  hogy az Európai Parlament legnagyobb frakciója a Fideszt is magába foglaló jobboldali Európai Néppárt (EPP). De az EPP most – ugyan nagyon óvatosan – de kihátrált és jelezte, hogy elvárja a “magyar jogalkotás összhangját az EU-joggal.” Ettől függetlenül, egyes EPP politikusok tartanak a uniós túlreagálás veszélyétől és szerintük ez történt amikor Jörg Haider extrémista Szabadság Pártja került kormányra Ausztriában, egy jobboldali koalíció keretein belül. De a HVG-nek névtelenül nyilatkozó uniós forrás szerint, az ami ma történik a Fidesz-kormány körül sokkal komolyabb ütközést eredményezhet az EU-val. “Noha a Haider-jelenség rosszízűbb volt, az osztrák Szabadság Párt kormányra kerülése után messze nem történt annyi változás, mint Orbán Magyarországán. S mivel ezt nem nézik tétlenül Brüsszelben, tovább szélesedhet a magyar kormány elleni front”–írja a forrására hivatkozva a HVG.

Közben az is kiderült, hogy kormányzati körökben Pordány László, a kormány ottawai nagykövete is felmerült, mint egy szakmai kabinet lehetséges miniszterelnöke. Ugyanakkor Pordány jelölése nagy valószínűséggel nem jelentené a határon túli magyar közösségeket érintő kormánypárti politikai törekvések visszafogását, hiszen mint ahogy már számtalanszor jeleztük a KMH-ban, Pordány szinte kizárólag az egymással szemben álló Fideszhez ”lojális,” vagy éppen ”ellenséges” csoportokban látja a kanadai magyarságot.

A Pordány László esetleges miniszterelnöki kinevezéséről szóló hír ráadásul aligha tűnik kacsának, hiszen éppen a közszolgálati média számolt be Orbán esetleges utódjáról. “Bizonyos körökben felvetődött az, hogy egy esetleges ‘szakértői kormány’ felállítása esetén Pordány Lászlót, Magyarország Kanadában akkreditált nagykövetét bíznák meg átmenetileg a miniszterelnöki teendők ellátásával”–hangzott el a Magyar Rádió déli híreiben.

Ugyanakkor ismert londoni elemzők a Barclay Capitalnál elmondták, hogy egyáltalán nem biztos, hogy Orbán átadná a stafétabotot, bár biztosan megfontolta azt, hogy az IMF-EU megállapodáshoz szükséges kínos és ”politikailag káros visszafordulásokat” esetleg valaki mással lehetne elvégeztetni.

A tévécsatornák és rádióállomások által megszólaltatott tüntetők szerint “Az utóbbi hetekben az IMF és az Európai Únió hangadóihoz csatlakozott posztkommunista ellenzék támadja – hülye indokokkal – az Orbán-kormányt.”

A magyarországi újnyilasok, hungaristák, a náci eszme követői zavartalanul megrendezhették demonstrációjukat az Európai Bizottság Budapest II. kerületi irodája előtt. – Az élesen xenophob, radikális tüntetésen Magyarország régi határainak visszaállítását követelték a tüntetők. A “csodaszarvas népének” szóvivője, Szegedi Csanád EP-képviselő beszédében kijelentette: “Nem türjük, hogy az Európai Únió gyarmata legyünk!”

A parlamenti párt elnöke, Zazrivecz-Vona Gábor szerint népszavazást kell rendezni az Európai Únióból történő kilépésről.

Bár a Fidesz elnöke, a jelenlegi miniszterelnök az országgyűlési választások előtt még a szélsőjobboldali szervezkedések, tüntetések esetére olyan ígéretet tett, hogy két pofon kíséretében majd haza zavarja az egyenruhába bújtatott, gyújtogató és romboló radikálisokat – a belügyminiszter pedig két héten belüli rendezést helyezett kilátásba – az Orbán-adminisztráció semmit sem tett az egyre arrogánsabb tüntetések ellen.

Szemenyei-Kiss Tamás

Budapest, 2012. január 14. – 19:12